Tudattörténet és társadalomrajz Német László Iszony c. regényében

A Fazekas Enciklopédiában taláható Németh László-fejezet nagyrészt az Iszonnyal foglalkozik, az elemzés remekül átgondolt összefoglaló, nem hiszem, hogy ennél jobb tételt tudnék írni. Itt található. 

Ezt kiegészítendő ajánlanék egy vázlatot és pár részletet.

Vázlat

1. Bevezetés: a regény keletkezése, jelentősége. A nőalak, más regények, más nőalakok.

2. Társadalomrajz. 

- A falusi társadalom rajza - a falu értelmisége, tipikus figurái (röviden)

- A női pálya lehetőségei, Terus, az édesanya, Szeréna néni. Hogyan illeszkednek be környezetükbe, mit kell tenniük ahhoz, hogy a társadalmi presztízsük minél magasabb legyen. 

- Nelli. Első választása: Sanyi - indoklás, apja halála, létezhet-e önállóan egy nő, milyen életút vár rá. Második választása. 

Részletek:

S a falunak volt is hírlelni valója. Vízkereszt napján, kora délután Terus szusztatott fel a hegyoldalra. Ünnepnap ő sem varrt, s ebédtől alkonyig a rövid délután különösen alkalmas volt arra, hogy a szekrényben őrzött úrilány kellékeket – a rókát, a fémcsatos retikült, a hócipőt – magára öltve, egy-egy jobb helyen előjogát az úri családok látogatására megerősítse. Ilyenkor télen az emberek is jobban ráértek, s a ráérésben részvétnek és szánakozásnak érezték a kárörömet, hogy szegény Terusnak még mindig nem akadt senkije, s a maga szabta kosztümben a mellei egyre vigasztalanabbul nőnek és hervadnak. Terus pedig szemet hunyt rá, hogy neki csak a rumliszobában adják föl a kávét, s ha más vendég érkezik: vagy búcsúznia kell, vagy megtisztelten hallgatni az egyidős úriasszonyok trécselését. Nem volt sértődékeny, mint én, s nem adta föl könnyen azt a kis élvezetet, ami a megtagadtakból a számára lehullott. A varrató „polgár”-asszonyok előtt is szüksége volt rá, hogy a „jobb helyekre” bejáratos legyen. Így egészen másképp bántak vele. A nyerssonka-tízórait tálcán hozták a varrógép szélére, s a férfiingek „fazonját” nagy, „ugye, jó lesz így, Teruskám”, „hogy gondolja, Teruskám” közt beszélték meg vele. A varrás, főként a szabászat itt még nem volt egészen mindennapi ipar; az úrilány-varrónőben egy felsőbb osztály krajcárokért lehúzható titkait becsülték meg, akik varrattak vele. Arra, hogy hozzánk is kijárt, különösen büszke volt. Minthogy senkivel sem jártunk össze: mindenki kíváncsi volt ránk.

és:

Az tetszett, hogy a műtőben is megálltam a helyem, de a szabadságomat nem adtam oda semmiféle hivatalért. Amikor kedvesnővér Esmeralda helyett új nővért kaptunk, inkább örültem, mint búsultam a megritkult műtéteken.

A gyerekekhez vasárnap délutánonként kijött az anyjuk is. Ezek aztán ott benn a faluban is meglestek s kivallattak. A belgyógyászat öregjei velem üzentek haza ételért, takaróért. Egy-egy gyógyult beteg gondja is énrám maradt, a kikúrált bélhurutosoknak én vigyáztam a kosztjára, s egy-egy műtéti seb átkötését is magamra vállaltam. Így lassan a falu bajai közt is ismerős lettem. Szinte vigyáznom kellett, hogy kuruzslásba ne essek; a szegényebbek és fukarabbak a kelésüket is velem vágatták volna, sőt, előfordult, hogy szülni is velem akartak. Az orvosi bajok mellett előjöttek a családiak; zsarnok öregek, részeges férjek. Nem mondhatom, hogy nagyon érdekelt, amit így meghallottam. Nem úgy estem neki, mint aki bor helyett nyomorba temetkezik. Különösen a lelki bajok: azok az átgennyedt kötéseknél is jobban émelyítettek. De volt bennem valami – tán az, hogy túlestem rajtuk –, ami ezekre a szenvedésekre megnyugtatólag hatott. Megszoktam, hogy úgy járjam végig a falut is, mint egy nagy kórtermet, a sok vinnyogó, szakállas és nagy kendős csecsemőhöz lehajolva. Itt tapasztaltam először, hogy aki az életből kiért, annak hatalma van az életen. A megnyert nyugalom volt, ami gyógyított.

De minél több emberi baj fordult a gondozásom felé, annál nagyobb szükségem volt a szabadságra és magányosságra. A cenci szőlőhegyen túl a papok erdeje kezdődött. A kis tiszteletes engedélyt szerzett a cisztereknél, hogy bóklászhassak benne. Vettem egy biciklit; azt az erdő szélén bedöntöttem a bokorba, aztán gyalog mentem tovább a makkosban. A hatalmas fák őrizték az évszázados homályt. Ha itt-ott egy konda makkolt, azt könnyű volt elkerülni, messziről elárulták a kutyák. Egy-két órai séta után mintha karcsúbb és tisztább lettem volna, mint mikor kijöttem: a talpam, ahogy léptem, rövidebb ideig érte a földet, s könnyebben rúgott odább. Sokszor az volt az érzésem, hogy a szüzességemet kaptam vissza ezekben az erdei járkálásokban.

3. Tudattörténet. Énregény, tudatregény, a cselekmény helyett a cselekmény feldolgozásán, a folyamatos reflexión van a hengsúly, és a történet valóban nem is egy házassági dráma története, hanem annak a folyamatnak az ábrázolása, ahogyan Nelli megtalálja a személyiségének megfelelő és azt kiteljesítő pozíciót.

A reflexió, a folyamatos önvizsgálat állandó jellemzője a műnek, ennek megsokszorozott tükrözésére jó példa az, ahogy Nelli a  Sanyival folytatott levelezésüket elemzi. (Hogyan látja önmagát, Sanyit, Sanyi őt, Sanyi önmagát, ő, ahogyan akkor látta Sanyi tükrében önmagát ill. hogyan mutatják magukat, jelen és múlt leplezései és leleplezési játszanak egybe.

Részletek: 

A levél sokkal kedvesebb volt, mint amilyenre elkészültem. Sanyinak szinte csak az a része szűrődött át belé, amelyiken én mosolyogni tudtam. Már az írása is! Gyönyörű, egy lendületre folyó írása volt, de azért nem az a szépírásleckei szép írás, hanem mint egy egy szuszra kivágott gyönyörű szónoklat; – mintha a tollat meg sem mártotta, meg sem emelte volna közben. Először furcsa volt, hogy azzal a tömzsi, meleg kezével ilyen lendületes betűket tud vetni. Mint egy lírikus, akinek hosszú nyaka és felleghajtója van. Aztán azt is megértette az ember. Az a gyanútlanság, az az ártatlan önhittség volt ez (itt-ott a g-betűk hurkán egy kis tetszelgős hintázás is), amellyel ő az érzelmeit és a palacsintáit csinálta. Persze ott folytatta, ahol a bozótnál elhagyta. Hogy nem írt azonnal: egy nyert csatáról, a sikerült kollokviumról akar először beszámolni. Meg hogy milyen változás ment őbenne végbe. S mennyire tetszik neki a természetem. Az édesanyján kívül én vagyok az első nő, aki áhítatot tud benne ébreszteni. S így négy oldalon: olvasva nem is volt kellemetlen. Egy helyen éreztem csak, hogy elárulta magát: ahol a visszabandukolásunkról írt. Hogy milyen feledhetetlen az az ő számára: a vad amazon-mozdulatok, amint egy rebbent tiszta szív átpiheg rajtuk. Persze, dicsérte ezt a rebbenést meg ezt a pihegést; emlékkönyvbe lehetne írni, amit az ártatlanságról mondott. Én mégis valami fojtott sóvárgást éreztem ki ebből: megrohanni, letépni rólam az amazont, aztán azt a kis pihegő csirkét amúgy igazán kézbe kapni. Ha lében rám emelt szemére gondoltam: ez a gyanú mindjárt erősebb lett, s zavaros iszapként folyt a levél alá. Ha azonban csak a kéken hullámzó mondatokat néztem: mosolyognom kellett, az öregfiú, hogy így elhitetett magával mindent, amit a szerelmesek el szoktak hitetni: lelki szerelmet, megkomolyodást, megtisztult életet.

és:

Ettől kezdve én is válaszolgattam időnként a leveleire. A holmijai közt, halála után, megtaláltam ezt a levélcsomót. Ott őrizte az ereklyéi közt – a hadnagyi kinevezése s a szülei koszorújáról letépett virág közt; a redőnyös íróasztala piciny fiókjában, melyet állandóan zárva tartott. Egy márciusi szalaggal voltak átkötve, megszámozva; itt-ott egy halvány aláhúzás, felkiáltójel. Lehet, hogy házas korunkban is elő-előszedte, panaszkodott nekik, erőt szítt belőlük. „Akkor még”: mondogatják a papíron maradt széles ujjnyomai. Pedig hát én akkor is csak arra vigyáztam (a leveleimből látom), hogy válaszaimmal a szabadságomat föl ne adjam. A levél betűi között is úgy akartam lépdelni tovább, mint kutyáimmal a dombélen, a havas árnyékú, csöpögő gallyú ákácok alatt. Abban az első levélben is, amit akkor hajnalban a konyhában hamarkodtam össze, ez lep meg. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen fölfőtt fej, a nedvesre bőgött párnák közt, ha egyszer a szeretet, önfeláldozás eszméivel gőzösre párolta magát – mártírsága okmányában is zavaros lesz; a megadót játssza, vagy egy-egy tollelcsuklásban próbál tiltakozni. Ebben a levélben nyoma sincs semmi ilyesminek. Utólag tisztán látom, hogy legzaklatottabb érzéseim közt is egy hideg, tiszta szellem vigyázott rám: ezen a hajnalon is ő volt (míg a terítőt didergő vállamra húztam) a diktáló. Egy szónyit sem mentegetőztem, egy csöpp zavart sem mutattam azért, hogy mégis rászánom magam az írásra. Inkább én kerültem fölé a türelmetlensége miatt. Ismerhetne már: nem szenvedhetem a kényszerítést.

4. Befejezés: mítoszi utalás, a nőalak archetipikus volta. 

Ha ne adj'Isten időközben eltűnne az elemzés a netről, arra az esetre idemásolom a regényre vonatkozó részt:

„Az Iszonyt (1942-47) Móricz Zsigmond parancsára kezdtem el; azzal fenyegetett, hogy beszünteti a Kelet Népét. A derekán meghalt. Ez volt az egyetlen munkám, melynek befejezésére műértő barátok biztattak. Öt évig vártam vele. A családomnak kellett eladnia, megszorultságukban, a hátam mögött.” Németh László több kötetnyi anyagban vall életéről; sok műhelytanulmányban, naplóban, jegyzetben foglalkozik írói módszereivel, alkotásai születésével és problematikájával: gondolataira, elemzéseire támaszkodhatunk művei értelmezésekor.

Kárász Nelli tudatregénye „egy mozdulatból bomlott ki ... Két házastárs ült egymás mellett ... s az egyik kényelmesen, elégedetten babrált a másikon, a nemesebbiken. Ebből a pillanatnyi iszonyból, az elképzeléséből nőtt ki az Iszony. Az, hogy hősnőm körül az egész világ egy hangulatát idézzem föl, ahogy a görögség Artemisz körül, már csak írás közben jutott nem az eszembe, az érzékeimbe. Hogy Artemisz szét is tépett valakit, akkor rémlett föl, amikor a magam Akteonját már széttépettem ... s még így is azt éreztem, hogy kicsit több dereng át a görög meséből, mint ami kellene ... Az ember regénye meséjét tudja, de mítoszát írás közben kell kapnia - tudomást azonban még akkor sem szabad vennie róla.” A sokdimenziós műben egybeolvadnak a különféle rétegek, a társadalmi, a lélektani és a mitológiai sík; a pszichológiai analízis összeszövődik a korrajzzal, a miliőábrázolás éppoly hiteles, mint az emberi bensőé - az író intellektusa a problémák természetében, sokrétűségében is megmutatkozik. S a regény, a maga görögös normáján túl - „A legnagyobbat, nőalakjaimat, Szophoklésztől, s tán Olümpia szobraitól kaptam” (Negyven év) -, „hazai talajba ágyazottsága” mellett, egyetemes problematikát is hordoz.

Az író alapvető célkitűzése egy tudat kialakítása: „amit én egy regényben elő próbálok állítani, az az olvasóval megéletett tudat, amelyben éppúgy ott van mindennek a helye, mint az ő tudatában. Ezért van a főhősnek nálam nagyobb jelentősége, mint más regényíróknál, ezért kelti több regényem is, távolodóban, egyetlen alak, egy szobor benyomását. Mert mi más az igazi szobor is, ha nem egy tudat vonalakra, anatómiáira lefordítva”. Ahhoz, hogy az író megvizsgálhassa, „milyen tudat felel meg a mai Dianáknak”, a regényformát „kell választania” - így születik meg az Iszony. („Engem a regényírásban az vonz, s innen regényeim viszonylagos unalma, hogy ezt az építkezést semmiféle irodalmi műfajban, tudományos munkában sem lehet olyan nagyszerűen követni, mint a regényírásban.”) Egyetlen nőalakra irányultan e műve is „monódia” - az író rendkívüli érzékenységgel, orvosi precizitással elemzi a sajátos női érzésvilágot és lélekállapotot. („A regény apró vonásokból növeszt ki emberfeletti vonásokat, ezért alkalmas hősének a nő”, N.L.-interjú.)

A - kompozíciós értelemben - „monumentálisra nőtt novellára” is emlékeztető lélekteremtő regény „burkolt tragédia”. Egyrészt, mert az író felfogása szerint az ember a tragédia léthelyzetében van „zsákutcában, körülfogottan, és vívódnia kell”, másrészt e művének tudatos formaépítő törekvése is a tragédia-műfajhoz való közelítés: megvan a katarzissal záruló három felvonás. (A három fejezet: Az esküvőig; A házasság története; A történet vége.)

Az Iszony fegyelmezett formájú, zárt szerkezetű alkotás: a huszárpusztai magány csendjéből Nelli a cenci erdők csendjébe, a „megnyert nyugalom”, a megtalált részvét gyógyító állapotába tér vissza. („A magányos kószálások a kutyákkal, s ez a csendes egymás melletti munka: ez volt az én titkom; amit az életben kerestem, amiben boldog voltam”.)

Kárász Nelli és Takaró Sanyi házasságtörténete a mű lélekelemző, biológiai-pszichológiai síkja. Sanyi rosszul választ - kapcsolatuk nem romlott meg: ismeretségük (első pusztai találkozásuktól kezdve) eleve diszharmonikus, feszültségteli; végig meghatározza Nelli szembenállása, ellenkezése. („...én is meg tudtam volna szeretni őt, csak ne akart volna az uram lenni. Az emberek viszonyát nem az szabja meg, hogy mit érnek, hanem hogy mit akarnak egymás életében. ... Ha ő nem belém, hanem Terusba vagy másvalakibe szeret bele: később elviselhetetlennek érzett tulajdonságai ... megbocsáthatónak, sőt kedvesnek tűntek volna fel. Ha mint bizalmasának, nekem gyónja meg azokat az érzéseket, amelyeket egy más pusztán lakó Nellike iránt érez, tán én is azt gondolom: nem is járt olyan rosszul az a Nellike ezzel a Sanyival. Így azonban, hogy Sanyi énrám emelt igényt, nekem kellett a testemet-lelkemet egy életre összekevernem vele: még a jó óráinkban is ott éreztem valami sötétet, szívszorítót...”)

A Takaró-fiúk (nevezetessé vált) krumplispalacsintás újévköszöntő látogatása után összesen kétszer találkoznak személyesen (közben Sanyi csak a leveleit küldözgeti Óvárról), de Nelli ellenérzései erősödnek, mert szülei és barátnője, Terus, „alattomosan segédkeznek” a fiúnak összeboronálásukban. Amikor már egyértelműen tiltakozna, édesapja halála döntési helyzetbe kényszeríti: „kétféle rémület közt” választva - „mi lesz belőlem Sanyi nélkül .... mi lesz belőlem vele” - nem tudja irányítani az eseményeket; „betört lóként” veszi tudomásul házasságuk „hallgatag megállapodását”. („Az ágaskodás állapotából átjutottam a megadáséba. ... Édesapa halála, édesanya gyámoltalansága, Sanyi ostroma nem érv volt, amit be lehet látni, hanem erő, ami megroppantott.”) Az esküvő (és a teljes kiszolgáltatottságát tudatosító pesti nászút) után minden esemény konfliktusaikat szaporítja: egymást követik a viták, az összecsapások - védekezik, majd vadul támad is -; keresi az álmegoldásokat, pótcselekvéseket, húzza az időt: gondoskodó anya lesz hirtelen, beleveti magát a munkába, a vendégeskedésbe - „Itt éltem egy ember kenyerén, s a barátait csak azért szíveltem, mert az ellenségeivé sikerült tennem” -, majd Cencre menekül; végül, Sanyi eladósodása után, néhány kosztossal (a „kifőzdével-panzióval”) foglalatoskodik. De „a rossz házasság - gyalázatossá is tesz”: az egyre erősebb testi-lelki undort csak az irtózat, a düh, a gyűlölet „árnyalja”, sőt, utolsó cseppként, a szégyen is: „Ennek a lánynak dolga volt Sándorral. ... Valamiben mindketten egyenlők voltunk: ugyanaz a férfi használt bennünket”; „..egyszerűen undor? Hogy ugyanaz a test, amely az én magányom fölhasítja, a bensőmet bepiszkítja, nemcsak a maga piszkát hozza, de a szukáét is. Így is, úgy is az emberszenny, a világpiszok, ami belém csap, elönt”. („Amit akkor mondtam, hogy aki nem szeret, nem is lehet féltékeny: nem egészen igaz ... ó, a féreg, még ezen is osztoznom kell ... ha már hozzá vagyok kötve, hallgatnom kellett éjjel a szuszogását, tudnom kellett az utait is. A szégyenemet, a poklomat nyomoztam benne. Végigvilágítottam arctól arcig a múltat: ki lehetett az első. Az a lány, akit kidobtam? Vagy már előbbre: Zsófi is?”). Megszűnik minden más érzésfajtája az elhatalmasodó irtózáson kívül - de csak a beteg Sanyi gyengesége teszi lehetővé a végkifejletet. („A borzalom megduplázta az erőmet. Az arcába nyomtam a párnát, s a lábammal is rúgtam őt magamtól. ... Egyszerre csak azt éreztem, hogy a párna túlsó felén nincs ellenállás... Sanyi nem játszott. ... Félig nyílt szemmel, mozdulatlanul feküdt az ágyában.”) Az egész folyamat, minden elemével, az eleve meglevő iszony erősödése, elhatalmasodása, komplexussá növekedése; de az iszonyfolyamat maga is viszonyfogalom - kizárólag Nelli és Sanyi kapcsolatának terméke. („A regény minden mondata egymáshoz való viszonyukról szól”, Regényírás közben.)

Kárász Nelli büszke, öntörvényű, „magának való”, önmagába zárt egyéniség. A puszta, a magány, a csend a lételeme - „Én beszélni is úgy szeretek a legjobban, hogy megyek és hallgatok” -; megőrizné tisztaságát, értékeit: végzetes pechje, hogy pont ő kellett Sanyinak. (Ugyanez fordítva is igaz: „Szegény Sanyinak az volt a szerencsétlensége, hogy egy ilyen lélekbe akadt bele. Amit ő az ő jó szeme nagy leletének tartott, az a szilveszteri bál jegyezte el a halállal.”) Idegenkedése (férjére hasonlító) gyerekétől és a magára kényszerített falusi társasági élet csak tovább deformálja bezártságában. („Az ilyen embert nem szabadna arra kényszeríteni, amitől riadozik.”) Csak az adott relációban idegen; bizonyos távolságon túl békésen megfér az emberekkel; nem eleve képtelen a kapcsolatteremtésre: fel is merül benne a választás lehetősége (először Ernő, a tolnai „kis újdonsült tanító” személyében, majd sógorán, Imrén gondolkodva). A békés egymásmelletiségben, a („kurrogás” helyett) általa vágyott „páros magányban” képes lehetne a házasságra. (Beismeri azt is, hogy ami házasságában számára iszonyatos, az másnál „nyeremény” is lehet...)

Tiltakozik szegénységük takargatása és mindenféle alakoskodás, konvenció, ráerőszakolás ellen; leginkább azért támad, hogy leplezze tehetetlen kiszolgáltatottságát. Mivel Sanyi nem képes elfogadni az ő normáit, értékrendjét, egyre inkább Nelli süllyed a közönségességhez kitöréseivel („nem tudtam megállni”, „engem vitt a fúriám”; „fölösleges és szégyenletes dolgokat mondok”, „pontosan tudtam, hogy gonosz és ostoba vagyok”). Cselekvési szabadságában korlátozzák a társadalom és családja helyzetének adott viszonyai (szegénységük, pusztaiságuk és egyáltalán: női mivolta), és saját biológiai, pszichikai adottságai. („Az én büntetésem - természetem idegensége - előbb kezdődött, mint a bűnöm, s tart, ameddig élek.”) A falu szemében bűne: mássága - alkata, „dámvadsága”, magányvágya. („Az emberekben van egy mérték, nem is mérték, inkább valami langy, sok testből összefűlt meleg, amelyik azt mondja: mi, emberek, ilyenek vagyunk. Én nem voltam ilyen. Annak a riadalomnak volt igaza, Fehérváron, a fényképész előtt: de hisz akkor én nem vagyok normális. ... Az apám magányos sétái, a Szeréna néni aggszűz lelke: két oldalról is gyűlt bennem a csönd, a holdfény, a riadalom. A testem alkalmas volt mindarra, amire más asszonyé. Sőt, ha hihetek Sanyi összehasonlításának, vonzóbb voltam a legtöbbnél. A lelkem nem tudott elegyedni a világgal.”)

Nelli viszolygásában fontos szerepet kap antropológiai eltérésük is: saját szoborszerűségével szemben részletezve leírja a „húsember” Sanyi tömzsi, szőrös hátú kezét, pamatos hátát, diónyi, barna lében forgó szemét - ugyanakkor, Terus szerint, Sanyi „a legcsinosabb fiú a faluban, gyönyörű, barna szeme van ... a rektorné ... is azt mondta, hogy nem lehet a nézését elállni” -; ehhez társul „brácsázása”, „búgó hangja”, „kacsmargása”, és egész jelleme: kérkedő, kitárulkozó szájhős-volta, ízléstelensége. („... hiú, kényelmes, cigány, igazságkerülő, inkább jobb, mint rosszabb a többinél. Szinte nem is volt Sanyi, úgy folyt össze egy csomó Bodolai Ferkóból, tiszti kantinból, diákkonviktusból. A büszkesége is az volt, hogy az emberek a postán, az apja sírjánál, duhaj csárdásában magukra ismertek.”) Összeférhetetlenségük tehát teljes: alkati, lelki, intellektuális és szexuális. (Viszont Sanyi értékeli Nelliben a másságot, meglátja értékeit; azért választja, mert „áhítatot ébreszt” benne, megpróbál megváltozni miatta...)

A középponti hős énregény formájú vallomása, önelemző monológja: retrospekció (nyitó mondata: „Még emlékszem a délelőttre, melyen a Takaró fiúk újévet köszönteni kijöttek hozzánk.”) Németh László kihasználja az első személy hatáslehetőségeit: Nelli egyszerre átélő és önmagát távolból figyelő-megítélő énjének kettősségét. Visszapillantása életének bő négy évnyi szakaszára maga a történetmondás, s közben analizálja is saját lelkét; „szubjektív igazságának objektív előadójaként” képes arra, hogy tárgyilagosan, önkontrollal élje újra az eseményeket - „Az én emlékeim, ahogy sötétben fölgomolyognak: pontosak. A megszépítő távolság nem az időben van. És nem is a térben. Az én távolságom ez az emberi dolgoktól” -; világosan elkülöníthetőek (az iszony elhatalmasodásával szaporodó) torzító kijelentései („az anyja is csak azért halt meg”...). Az időtávlatban, a tudatos visszanézésben a múlt képeit Nelli szelektálja ugyan, egyes képeket kiemel; de mindez fegyelmezetten, kronologikus rendbe zártan történik, bár előfordulnak előre- és hátrautalások („Később is sokszor voltam így vele...”). A hősnő értékel, kommentál - az író csak ábrázol (de néhány kijelentés Nellinek nem, csak Németh Lászlónak tulajdonítható).

Az epilógusban Nelli megmagyarázza, értelmezi a vele történteket, és kifejti életfilozófiáját. Úgy nyeri vissza szabadságát, hogy - Jókúti doktor eltávolítása után - („született ápolóként”) az emberekért való szolgálatot vállalja (édesanyjáért, Teréz néniért; Zsuzsikáért, az „egy darab rá bízott, szegény emberiségért”; a kórházi betegekért). Magányában részvétteli, irgalmas és elnéző - ebből az alkatához már illő életformából tekinti át házassága történetét -; mindez igazolja, hogy csak akkor válik szörnyeteggé, ha nem élhet saját elképzelései, mércéi szerint. („Az ember ne azt nézze, hogy az emberek mit tartanak normálisnak, hanem hogy ő maga hogy maradhat meg önmagának.”) Házasságkötésével elvesztett szabadságát - „Én szabadon akarok lélegezni, vagy elpusztulok” - Sanyi halála után visszanyeri. („Én magam viszont, ahogy távolodunk, egyre biztosabban tudom, hogy Sanyi gyilkosa én vagyok. Az voltam kívánságomban az egész betegsége alatt”; utal Raszkolnyikov gyilkosságára, és megfogalmazza nemcsak a két tett, hanem a két alkat közti különbséget is: „Kizárt, hogy én egy öregasszonyt a pénzéért agyonüssek. De ha már agyonütöttem volna, akkor az a természetemből következnék, és nem bánnám meg.”)

Nelli visszaszerzi magányát, Diana legyőzi Akteont: ez Németh László „optimista, de tragikumra hajló” gondolkodása. Az író szerint a befejezés - az elidegenedés tragikumát feloldó életfilozófia - a kiút megtalálása. („Elismerem, hogy regényeimből inkább a tragikum hallatszik, mint az optimizmus”, de a tragikum nem pesszimizmus. „Mert a tragikum nem azt mondja: 'úgyis elbukom', hanem azt mondja: 'ha el is kell buknom'. A tragikus ember hisz végül a világban is, amely idedobta és harcra kényszerítette.”)

Nelli és Sanyi jelleme túlmutat egyedi önmagán, sorsképek; két, minden tekintetben a lehető legjobban eltérő embertípus modelljei. („Nem mondhatom azt: a te hőseid nemcsak pusztai kisasszony s falusi gavallér, hanem az élet, sőt a világ két arculata. A döntő az, hogy azoknak elfogadhatók-e. Azaz a történet mögé itt is berajzolhatom mindazt, ami van, s nem történik, viszont minden művészetnek, a regénynek is szabad az egészre törnie”, N.L.) A két típus örök szembenállása a növényi és a ragadozó természet, a tartózkodás és a mohóság, az intellektus és túlzott ösztönélet, a határozott jellem és az önmagának is hazudozó, pózoló, társasági üresség, az egyéniség és átlagember - Németh László értelmezésében: a minőség és a minőség-nélküliség - harca. („A nemi élettől csak vadabbá váló szüzességről s ezen át a világgal elegyedni nem tudó tisztaságról aligha készült hasonló írás”, N.L.)

„Amikor az Iszonyhoz hozzákezdtem, eszem ágában sem volt, hogy Diana és Akteon történetét írjam meg” (N.L.), de a regény megfeleltethető a konkrét mítosznak. (Sok a metaforikus utalás: a kutyák - Nelli vizslája és komondora -, az erdők; szűziessége és szoborszerűsége.) Az egyedi és a mítosztörténet összefonódása is mutatja a regény időtlen, örök emberi voltát. (Sőtér István a lényegében mitológiai ősre visszatekintő, örök és változtathatatlan helyzeteket tükröző „zárt regény” vonulatba helyezi az Iszonyt, a Don Quijote és Thomas Mann Józsefje mellé.)

„Minden jó regényből kiolvasztható egy társadalomkép, de bajos társadalmi tételeket regényben illusztrálni” (N.L.). Viszont a hiteles jellemtörténethez az írónak „akaratlanul is meg kell szőnie a társadalmat. A társadalomnak ez az önkéntelen szőttese, éppen mert pillanatnyi ítéletekből, szinte reflexekből alakul, sokkal hitelesebb, a szociológus számára is sokkal értékesebb, mintha előre tudom s erőszakolom ... Ahol szinte belebódultam egy lélek, egy sors követésébe, sokkal jobb szociológus voltam, mint ahol tudatosan szociologizáltam.” (N.L.) Az Iszonyban a külvilág is Nelli tudatából rajzolt, de belső monológjának társadalomképe pontos. (A környezet, a világ elsősorban azért és annyiban érdekes, amennyiben befolyásolja a hős alakját és sorsát; az események, alakok mind a főhőshöz viszonyulnak, az ő szemléletében jelennek meg.) Így a regény célja nem a társadalom kritikája, leleplezése - nem a témája, hanem háttere az ábrázolt világ. Reális a két háború közti vidéki társadalom, a lecsúszott dzsentrik és a gazdag parasztok 1920-as évekbeli világának megjelenítése - „Nem tökélhetem el, hogy realista leszek; annak kell bizonyulnom abban a mondatról mondatra folyó választásban, ami a mű”; „a valóság-érzék nem program, hanem képesség” (Regényírás közben) -; a gazdasági válság hatásai tükröződnek - a kb. 4-5 évnyi időtartamot felölelő emlékezésben - a dunántúli Huszárpusztán, Fáncson és Cencen. (A Fehérváron csak kereskedelmi tanfolyamot végzett Nelli pl. nem talál magának munkát.)

Nelli és Sanyi összekerülése társadalmilag is nehezen egyeztethető: adott egyrészt az elszegényedett nemesi család, a Kárász-Otrubai família (bár a grófi jószágigazgatásból a pusztai bérletbe csúsztak, de ízlésükben, szokásaikban még őriznek valamit - édesapjának „benne volt a csontjában, hogy minden őse a magáén volt úr”), másrészt a gazdag, urizáló parasztcsalád, akiknél „mindenütt zsírosat, tömöttet fogott a szem” - az ő (főiskolát végzett) fiuk már valóban kiemelkedhet (a másik fiú, az építésszé lett Imre Pestre nősül, vissza sem tér a faluba). A Kárász- büszkeség (Nelli és apja szótlan zártsága) látszólag lélektani-alkati jellemtulajdonság, magyarázatát azonban a puszta, mint életforma és társadalmi helyzet adja. (Édesapja az egyetlen ember, akit Nelli elfogad és szeret - mindenki mással szemben felmerülnek (legalább) ellenérzései...) Pontosan jellemzett a „vallásosságba burkolózó” „tejes, imádkozó kislányanya”, aki református vejével az elmaradt reverzálison vitatkozik; különösen képszerűek nővéreivel, „három párkaként”. Sanyi szüleiben Nelli végül felfedezi a rokonvonás-lehetőségeket is, de anyósával csak annak halálos ágyánál békül ki... A többiek leginkább a főhősök kontrasztjai vagy analógiái: a Sanyival együtt „kutyálkodó” hajdani katonatársban, Bodolaiban férje „tanítómesterét” látja Nelli (akinek Sanyi „csak rossz utánzata”); a körülötte sündörgő fáncsi férfitársadalom jellegzetes, hiteles figurája a dohányszagú Slenkai doktor; a sváb állatorvos, Dányi; Molnár, az ángyádi takarék elnöke, valamint Kardos főjegyző és az „adóügyis” Lajoska. (Jókúti, a bizonytalan előéletű nőgyógyász, aki vállalja Nelliért a börtön kockázatát is, csak egy újabb lehetőség lenne, hogy valaki megint „rávasalja magát”.) A házasságra vágyó nők is (Terus, Piri tanítókisasszony), a feleségek is kiszolgáltatottak; Marcsa (Dányiné) féltékeny és kétszínű, a (rokonszenvesebb) „finom, koraősz” Katinka (Slenkainé) tanácsokat is oszt: „Sanyi egyszerű, naiv ember; néha egy kicsit szószátyár; de még mindig derekabb, mint a mi férjeink közül akármelyik. Meg kell becsülnöd őt. Ne azt nézd: mit okoz; azt nézd, hogy mitől kímél meg. Te nem ismered az asszonyok megaláztatását.”

Minden részlet célratörően komponált, egyetlen mozzanat sem hagyható ki: még a másodlagosnak tűnő események is fontossá válnak a műegészben (l. Bodolaiék és Imréék látogatása), és a tárgyak - fréz szalonbútor, sárga cipő - is funkcionális szerepűek. Az ünnepekhez és a mezőgazdasági munkákhoz kapcsolódnak a legfontosabb események (újév, virágvasárnap, húsvét, pünkösd, karácsonyok, Sándor-nap; az esküvőt „még a nyári munkák előtt” kell megtartani stb.) Ismétlődő motívumként kulcsfontosságúak a halálesetek Nelli életében: édesapjáé kényszeríti a házasságba; Sanyi apjának halála után költöznek be a faluba - „A falu, az az ő eleme. Meglátszott a sírnál, ahogy együtt bőgtek és rázkódtak. Az egész egy zsíros, hazug kocsonya. S én lemenjek közébük? Innen, a váramból, a Takaróné portájára, a Sanyi világába...” -; Béla bácsi halála az Otrubai lányok összeköltözését eredményezi, Szeréna nénié meg azt, hogy Nelli postáskisasszony sem lehet; anyósa haldoklásának hírére hajlandó visszatérni Cencről - végül Sanyi halála hozza számára a megszabadulást.

Az elbeszélés ritmusa az elszabaduló érzelmek-indulatok egyre gyorsuló ütemét követi. Németh László képekben gondolkodik. (Maga is ír műveinek filmszerűségéről: „Ha volnának a régi kínai dráma mintájára húsz-harminc órán át tartó filmek is, regényeim ahhoz kész forgatókönyvet szolgáltatnának.”) A sok trópussal tömörít: különösen gyakran metaforikus kifejezésmóddal - „édesanya ijedt jérceként fordult meg ennek a hangnak ragadozó árnyéka alatt”; „Sanyi csak a sötéttel jött meg, jól elrendezett karácsonnyal a szemében”, „a dobozból kicsapó fagy nem csalt meg”, „Sanyit én olyan gépezetnek tartottam, melynek minden íze énrám van fölhúzva” - és mellékmondatok szintagmákba sűrítésével (sunyító ösztön, kezemre sírt csókok, krémesbaba-feleség), de a hatásos, kifejező képek tökéletesen beleolvadnak az élőbeszédbe. („A realista író nem az, akinek nincs más célja, csak a valóság ábrázolása, hanem aki tudja a valóságot is - s egy magasabb belső valóság érdekében az emberekhez szóló nyelv gyanánt használja. S minél elvontabb, távolibb a közölnivalója, annál görcsösebben vigyáz e nyelv hitelességére és szabatosságára”, Az író és modelljei.)

„Regényeimben semmit sem ábrázoltam akkora gyöngédséggel, mint ezeket a kemény, kötelesség, sors, indulat rabságába esett nőket, amikor az ő, páncélba zárt, de voltaképpen érinthetetlen nőiességükbe is beszivárog a remény - Kurátor Zsófiba a sofőrön, Kárász Nellibe a sógorán át - hogy talán neki is tartogat még valamit (ó, nem azt a bizonyos szerelmet, de annak valami derengését, pótlékát) az élet, s megmeredt lényük fellazul, asszonyivá enged” (A Nagy család története) - Kárász Nelli a kórházi munkában „enged fel”; abban a „sűrített életben” - „az élet nagyobb fele: a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a kín: az van benne összesűrítve” - már nemcsak magával, de másokkal is törődve új képességeinek kibontakozását fedezi fel, és tapasztalja, hogy „aki az életből kiért, annak hatalma van az életen. A megnyert nyugalom volt, ami gyógyított”.