Az elbeszélői látásmód és hangnem Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényében

Bevezetés: 

• 1924
• életrajzi háttér: Sárszeg - vidéki város, mint Szabadka; a csúnya lány K. húga

Az elbeszélő látásmódja és hangneme

A mű a csúnyaságról szól. Hogyan viszonyuljunk a rúthoz? Visszataszító? Szánalmat keltő? Kosztolányi a szereplők életének alakulásával és a narrációval ad választ.

A történet

• nem Pacsirtáról szól, hanem mindenekelőtt Vajkay Ákosról, az ő fájdalmáról, ill. a család tragédiájáról
• a csúnyaság az oka az elrontott életeknek, ezt leplezendő mindenki színjátékot játszik - a műben a színpadon hangzik el a “csúf, csúf, csakugyan”: az igazság kimondásának a helye
• a mű tetőpontja Vajkay Ákos vallomása részegen - “mi őt nem szeretjük” - itt is mintha az igazságot mondané ki

Ugyanakkor az igazság ennél összetettebb. Több, mint az az egyszerű összefüggés, hogy a felszínen színjáték zajlik, a mélyben ott az igazság. Kosztolányi igazságához sokkal inkább a mű hangnemén és látásmódján keresztül juthatunk el.

1. Szenvtelenség: a legszembetűnőbb a tárgyilagosan részletező leírás. Pl.: az első fejezetet érdemes idézni: pontos időmegjelölés, a helyszín részletes leírása. Pacsirta csúnyaságának leírásánál nem kelt szánalmat, sem pedig undort. “Bámulta őt, gondos figyelemmel, szinte sértőn: ezt a megszokhatatlan arcot, mely kövér is volt, meg sovány is, a húsos orrot, a tág, lószerű orrlyukakat, a férfias, szigorú szemöldököt, a pirinyó, savós szemet, mely valamit az ő szemére emlékeztetett.” Kosztolányi úgy írja le, ahogyan hőse, Vajkay Ákos nézi: “gondos figyelemmel, szinte sértőn”. A regény legnagyobb részében ezt a hangnemet és ezt a látásmódot tapasztaljuk.

2. A precíz leírás olyan részletes és főleg olyan jellegű, ami már egy tudós vagy egy (elme)orvos megfigyeléseire jellemző. A megfigyelésekből levont következtetésnek, az összképnek az olvasóban kell összeállnia.

• ide tartozik a szülők viselkedése is, amit a regény egészén végigvonulva megfigyelhetünk: a lányuk elutaztával a szorongás, majd a felszabadulás, végül ismét a szorongás leírása. Kosztolányi nem magyaráz, csak megfigyel, de úgy, hogy az olvasó a látottak alapján elemezheti a családtagok egymáshoz és a saját életükhöz fűződő érzelmeit.
• Kosztolányi narrátora sokszor részletezi a viselkedés külső jegyeit, a testbeszédet, teát az ösztönös, nem tudatos mozdulatokból olvas, szereplőit ezáltal elemzi, de közben megtartja a szenvtelen, pszichológusi megfigyelő pozícióját. Pl.: “(Ákos) öntudatlanul pár lépést előresietett, hogy ne kelljen mellette lépegetnie”
• hasonlót látunk az olyan tudattalan megnyilvánulás részletező leírásában is, mint amilyen az álom. Vajkay Ákos álma tele van freudista szempontból jól értelmezhető álomelemekkel: Pacsirtát középkori lovaghoz hasonló figurák elrabolják, apja egy bordélyban keresi, megcsonkított, csupasz mellel találják meg. Az a kérdés, hogy vágyálmot vagy féltő álmot lát az apa, jogosan merül fel, és nemcsak a freudista elemzés (vágyálom) lehetősége miatt, hanem a tetőpontban kimondott vallomás (mi őt nem szeretjük, azt akarjuk, hogy meg-..) is ezt igazolja. Hogy Kosztolányi művében jelen vannak Freud gondolatai, az nem kérdés. 

3. A szenvtelenség mellett a narrátor időnként megenged magának érzelmeket is, ilyenkor hangneme leginkább ironikus. A leírás pontossága olykor kritikát is hoz magával, ilyenkor jelenik meg az ironikus hangnem. Az irónia célpontjai többnyire a sárszegiek, az egész város, illetve annak jellegzetes figurái, a sárszegieket leginkább nevetségesnek látjuk. 

Példa a 4. fejezetből: 

Füzes Ferinek a kaszinó társalgójában találkoznia kellett az ellenfél segédeivel, hogy jegyzőkönyvet vegyenek föl, és a hetek óta húzódó, kényes ügyét a párbajkódex szabályai szerint jobbra vagy balra eldöntsék. Provokálás, megverekedés, becsületbíróság, nehéz lovassági kard, bandázs, öt lépés avansz, végkimerülés viharzott koponyájában. Hegyes orrú lakkcipője csikorgott az aszfalton.

Ő volt az összes lyukas becsületek sárszegi kifoltozója, igazi gavallér, igazi gentleman, igazi úrifiú. Eau de Cologne-szagot árasztott. Mosolyogva ugrándozott, mert szájáról sohasem tűnt el az az édes, semmit sem jelentő, idétlen mosoly, melyet úgy viselt, mint nyáron divatos szalmakalapját, télen kamásliját.

Ez a látásmód a vidéki város elmaradottságának szól, ahol mindenki nagynak és érdekesnek tartja magát. Ez Ijas Miklós véleménye is, aki a sárszegieket lenézi, itt (és majd még másutt is) Ijas Miklós Kosztolányi alteregójának tekinthető.

- Micsoda unalmas fészek - szólt. - Nem értem, hogy élhetnek itt emberek. Budapestre szeretnék kerülni. Múlt héten Budapesten jártam. Ó, Budapest. (7. fejezet)

Másfelől a narrátor iróniája magát Ijast sem kíméli:

A verseire gondolt, melyek a Sárszegi Közlöny vasárnapi számaiban jelentek meg, a nyilvánosság teljes kizárásával, és ajkát eredetieskedve elrántotta, mint mindenkor, mikor ki-nem-elégített irodalmi becsvágyára célzott, s elismerést keresett magának. (7. fejezet)

4. Ijas figurája kulcsfontosságú a regény látásmódjának vizsgálatakor. Egyfelől vele szemben is alkalmaz iróniát Kosztolányi, ld. fentebb. Másfelől Ijas Miklós kiemelt alakja Kosztolányinak, afféle alteregója, már csak költő volta miatt is. A 7. fejezet az övé.

Ijas tovább beszélt. És részletekbe bocsátkozva kikérdezte az asszonyt Pacsirta szokásairól, erről-arról, néha olyan pontos kérdéseket téve, mint Gál doktor, mikor beteghez hívják. Majd képet rajzolt róla, mely talált.

Pacsirtával, mióta élt, kevesen foglalkoztak ennyit, ily melegséggel, ily jóságosan.

Nem mondta azt, hogy szép, azt sem, hogy nem csúnya. Nem hazudott. De a kettő közt mozogva megkerülte a veszedelmes pontot, más irányba csapott, fölfelé, utat nyitva a megbékélésnek, és az asszony lelkében, ki mohón hallgatta őt, homályos reménység éledezett, olyan sejtelem, hogy nem is merte magának bevallani.

Ijas ugyanúgy “lát”, mint Kosztolányi: pontosságra törekszik, és nem ítélkezik. Látásmódja művészi:

Miklós a rácson át a kertbe nézett. Csönd volt itt és magány.

Az üveggömböket figyelte, a pázsiton a kőtörpét, mely őrködni látszott. Egy napraforgó lecsüggesztette fejét a sötétedő éjszakában, mintegy vakon, keresve a földön a napot, melyet bámulni szokott, a napot, melyet most nem talált sehol.

Belülről, a lakásból motozást hallott, az öregek nyugodni tértek. Miklós biztosan látta maga előtt a nyomorult szobákat is, melyek sarkaiban söpretlen szemét gyanánt hever a szenvedés, életek piszka, évek során át fölhalmozott fájdalom. Lehunyta szemét, és magába szívta a kert keserű illatát. Ilyenkor "dolgozott".

Nem véletlen, hogy ezen a ponton Kosztolányi elhagyja a szenvtelen, szenvedélymentes, objektív hangot, és pátoszt visz Ijas figurájának leírásába:

Sokáig álldogált a kapu előtt, oly türelemmel, mint egy szerelmes, ki valakit vár. De nem várt ő senkit. Nem volt ő szerelmes sem, nem volt ő földi szerelmes, hanem isteni szerelmes volt, ki megért valakit, magába ölel egy életet, meztelenre vetkőztetve hústól, testtől, és átérzi, mintha az övé volna. Ebből a legnagyobb fájdalomból születik majd a legnagyobb öröm, hogy minket is megértenek egyszer, és a többi idegen emberek is úgy fogadják szavunkat, életünket, mintha az övék volna.

Természetesen a T/1. sem véletlen.

Érdekes módon Vajkay Ákos érzékenysége hasonlóan művészi jelleget ölt, pl. amikor Pacsirta levelét olvassa, vagy akár ugyanebben a jelenetben, ahogyan nemcsak Ijas reagál az ő lényére és szenvedésére, de ő is Ijaséra.

5. Ijas gondolatmenetében kibontakozik Kosztolányi hitvallása: a pontos megfigyelés a részvéthez vezet, a legfontosabb látásmódhoz, amit Kosztolányi megfogalmaz és végigvisz a regényben. Ugyanitt, a 7. fejezetben gondolkodik így Ijas:

Az, amit hallott apjáról, fogékonnyá tette mások szenvedésére is. Eddig azt hitte, hogy semmi köze sincs azokhoz, kik körötte élnek, Környeyhez, a részeges Szunyoghoz, Szolyvayhoz, a rossz ripacshoz, Dobához, ki folyton hallgat, meg szegény Pacsirtához. Igaz, első látásra érdektelenek mind, torzak és görbék, lelkük befelé kunkorodik. Nincs tragédiájuk, mert itt el sem kezdődhetnek a tragédiák. De milyen mélyek, mennyire atyafiai mind. Milyen hasonlatosak hozzá. Ha egyszer elkiáltja ezt, nagyot kiált. Csak hozzájuk van köze.

A legfontosabb attitűd, a részvét gondolata ebben a fejezetben a szereplők (Vajkay és Ijas) interakciójából bontakozik ki. Az ő egymásra figyelésük, egymást értésük mutatja meg, hogyan is lehet és kell a világhoz viszonyulni, hogyan lehet köze az egyik embernek a másikhoz. Ugyanezt látjuk a történet tetőpontján, a házaspár konfliktusjelenetében, amikor az apa és az anya egymásnak adják a szót.

Felelni akart valamit, de torkán akadt a szó, mert önkívületes izgalma ellenére gondolkodott azon a szörnyűségen, melyre ura célzott, hogy vajon igaz-e, nem-e. Döbbenten meredt rá.

Ákos azonban nem beszélt.

Felesége most már várta volna szavát. Szinte kívánta, hogy beszéljen, mondja ki, mondjon ki mindent. 

 illetve később:

Anya elhallgatott. Ákos várta, hogy csak beszéljen. Jólesett a szava, minél kíméletlenebb volt, annál jobban. Csak még erősebben vágná-verné.

Kosztolányi itt is a két szereplő egymásra figyeléséből bontja ki a legfontosabb gondolatokat. Az a pszichológusi elemző technika, amit sok helyen láttunk már a regényben, a szereplők egymáshoz kapcsolódásával egészül ki, s a szenvtelennek tűnő látásmódot valódi érzelmekkel telíti meg, hiszen a narrátor mégiscsak a háttérbe vonul a drámai jelenetben.