A lélektani ábrázolás Krúdy Gyula A hírlapíró és a halál és az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél című ikernovelláiban

2020.09.20 10:51

Krúdy Gyula élete 1926-tal kezdődően egyre nehezebbé válik. Lappangó betegsége újból kiújul, szanatóriumba, kórházba kerül. Szívbaja gyógyíthatatlan. Anyagi helyzete romlik. Ez nem csupán életmódjának, de publikálási lehetőségei beszűkülésének is betudható. Életmű-sorozatának az Athenaeumnál tervezett kiadása meghiúsul, s bár politikai és felekezeti különbségtétel nélkül, bármely napi- vagy hetilapban közölteti írásait, bevételei egyre csökkennek. Családjával együtt szűkös körülmények között él a Margitszigeten, majd Óbudán. 1930-ban – Babits Mihály ajánlására – Baumgarten-díjat, 1932-ben – Kosztolányi Dezső közbenjárására – Rothermere-díjat kap. Ez utóbbit csak megjelent, új könyvre adják, s hogy Krúdy felvehesse az angol lord által felajánlott összeget, 1931-ben saját költségén kiadja válogatott novelláit Az élet álom címen. (A kötet valamennyi írása megtalálható válogatásunkban.)

Utolsó korszaka novelláinak többsége evésről szól, vendéglőben vagy mulatóhelyen játszódik. Bennük azonban az Élet és a Halál alapkérdéseivel foglalkozik az író, többnyire kedélyes keretek között szembesülve az elmúlással. A sorok között bujkáló humor, a szelíd irónia és a minden drámait, sőt tragikust legyőző életszeretet és derű jellemzik e művek hangnemét.

Az álomvilággá szépített, de némely részletében aprólékos realizmussal megírt történetek mellett feltűnnek az életműben az abszurditás felé mutató elbeszélések is. --> Előhang egy kispörkölthöz

Szinte mindegyik novellában, legyen az ironikus hangvételű, abszurd vagy a tragikus felé hajló, találkozhatunk egy kocsmai étkezés, étkezéssor, kellemes ivászat vagy kvaterkázás leírásával. A kocsma, a vendéglő, az éjszakai zenés kávéház mindig pozitívan jelenik meg a Krúdy-hősök értékrendjében. Ezeknek az úgynevezett „gyomor-novellák”-nak, vagy „gasztronómiai elbeszélések”-nek az összefoglalása a Boldogult úrfikoromban című regény.

https://mek.oszk.hu/06100/06117/html/krudy_boldogult0016.html

Nagyon igaza van Komlós Aladárnak, aki legelőször s mindmáig helytállóan írta le: „Nehogy azt higgye valaki, hogy Krúdy csakugyan nem akar mást mondani a hőseiről, csak azt, hogy szeretik-e s hogyan szeretik a savanyú káposztát. A szakácskönyvi problémák itt takarnak valamit... Az olvasó gyanakodni kezd. Érzi, hogy itt valami hiábavaló pazarlás történik... Az evésért való lelkesedés nem oly magától való dolog ezeknél, mint Móricz hőseinél; inkább csak annak a kifejezésére szolgál, hogy nincs egyéb, amiért lelkesedhetnének... A kiskocsma, ahol e novellák lejátszódnak, közvetlenül a nihilizmus partján fekszik... S a befejezés mégsem értelmetlen, ellenkezőleg, még a többi novellára is hirtelen világosságot vet. Egyszerre rájövünk, hogy valamennyinek a hőse ugyanígy (mint Szortiment lapszerkesztő a jó gábelfrüstük után) bármikor szíven lőhetné magát, hiszen semmi sincs, ami az élethez fűzné őket.” (Írók és elvek, Nyugat, 1937. 82-83. l.)

Szauder József https://www.krudy.hu/Szakirod/SzauderJozsef/SzJSzmp_65.html

 

  • a két ikernovella - mitől "ikrek"?
  • tollas kalap, boternyő - mindkét főhősnél megvan, mindkettőnél jelmez. Titusznál az úriasság kellékei, az ezredesnél a civil "álruháé"
  • János - mindkét novellában így hívják a pincért
  • stanicli - mindkét főhős egy papírzacskóval kószál. Az ezredes staniclijában a szegények eledele van (tepertő), Tituszéban a különleges gyümölcsök - a szerepcsere kellékei
  • szilvórium - Titusz szilvapálinkája a találkozáskor - amit az ezredes felhajt (részben talán emiatt véti majd el a párbajban)
  • maga a találkozás: egymás világába kalandoznak el, egy pillanatra helyet is cserélnek --> egymás kicserélésével felcserélődik a párbaj eredménye is 
  • Szerkesztésmód. A vége előtti kiemelt pillanatban: mindkét figura visszafelé tesz egy lépést, szimmetrikusan - az ezredes már nem akar lealacsonyodni, visszatérne a saját világába; Titusz pedig sírni szeretne
 
  • lélektani ábrázolás
  • az ábrázolás tipikus eszköze lehetne pl. a belső monológ - alig van, szándékoltan külső tekintet
  • rengeteg részlet: ruházat, tárgyak, étel
  • ironikus - kettős látás (minimum), kívülről és belülről láttat (szabad függő beszéd)
  • tragikomikus végkicsengés - tragikus élethelyzet+humor
  • jellemrajzok
    • egy "úr" és egy senki
    • az ezredes jóval primitívebb, ugyanakkor társadalmi megbecsülés övezi
    • a hírlapíró értékei szellemiek/lelkiek, de azért ő is nevetséges egy kicsit
    • Krúdy egyértelműen a társadalom által lenézett pártját fogja; de éppen mert a t.-i megbecsülésre vágyik, nevetségessé is teszi a figurát
  • néhány szövegrész
És nem csodálkozott Olga akkor sem, amidőn Széplaki nyurgán, sápadtan, kalapját hóna alá szorítva, egy vértanu komolyságával közölte vele, hogy balsorsa többé elkerülhetetlen, meg kell halnia fiatalon, reményteljesen, anélkül, hogy befejezhette volna azt a nagy művet, amelyről régi vágású hírlapíró módjára nagy bajban állandóan ábrándozott, amelytől sorsának jobbrafordulását reménylette, amely műbe azonban még bele sem fogott, bár azt híresztelte, hogy hajnalonkint a művön dolgozik. Megállott Széplaki borotválatlanul, szilvaszínű szájjal és fátyolozott tekintettel Olga trónusa mellett. Valami csodát várt Olgától, mint ahogy a fuldokló a szalmaszálba is kapaszkodik.
 
Titusz nem beszélt minden felindulás nélkül, amikor a ritkaságot kezében forgatta. Bár borult volt az arca, de szemében valami reménység kezdett csillogni, mert eszébe jutott az az eshetőség is, hogy véletlenül élve marad a párbaj után és még viheti valamire a nagy zöldkalap és a botesernyő birtokában.
 
Leírjuk Széplaki szobáját? Akkora volt az, mint egy lyukas mogyoró. De a kulcslyuk, amelyen a szobába kémlelni lehetett volna: mindig rongydarabbal volt eldugaszolva. Az ajtó külső részén egy papircédulát lobogtatott állandóan a léghuzam az ódon belvárosi ház folyosóján. «Mindjárt jövök!» - mondá az írás -, de a lakó sohasem jött.
 
Ebben a percben hírlapírónk szívesebben állott volna már az ezredes pisztolya előtt, mint Munk úr őrizete alatt. 
A délutáni párbaj jutott eszébe, amelyre látogatói miatt voltaképpen nem is volt ideje kellően gondolni. Az ember néha megfeledkezik a halálról, ha egyéb kellemetlenségei vannak.
 
Az ezredes jó ember volt és szívesen látta volna vendégül azt a nyomorultat, akit a Kaszinó határozatából kifolyólag ma délután hat órakor a másvilágra kell útbaigazítania; természetesen egy másik asztalnál kellene ülni ennek a bizonyosnak, mert a legjobb szív sem szegheti meg a lovagi könyvek szabványait.
 
Az ezredes pedig ezalatt a tiz ujjával eszegette a tepertőt. Egyik keményebbre volt sülve, a másik lágyan omlott el a szájában. Mint az élet, gondolta magában az ezredes és eszébe jutottak mindenféle fiatalkori évek, amikor vidéki garnizónokban szolgált és tisztiszolgájával a hónap vége felé titkon tepertőt hozatott a hentestől, otthon maradt, mintha már hadnagy korában is törzstiszti vizsgára készülődne, ahelyett, hogy követte volna bajtársai példáját, akik a nem fizetett vacsorához a nagyvendéglőben azért ittak meg annyi pezsgőt, mert a puszta vacsorakontót szégyelték volna. Pezsgős-számlával garnirozni a hitelt: ezen igazán nem lehetett megütődni senkinek. Még borotválkozni is megtanult, mint mondá, csak azért, mert idegen kezet nem ereszt közel az arcához. A sámfákat maga verte be a csizmáiba, mert a legénye ügyetlen volt. A finom bajuszpedrőt pedig elzárta szekrényében, mert a tisztiszolga szemében egyszer alattomos pillantást vett észre a bajuszpedrős skatulya felé. Ó, ezek a régi tisztiszolgák még arra is hajlandók voltak, hogy az orvosságot bevegyék a gazdájuk helyett, de a bajuszpedrős skatulyának ellentállni nem tudtak.
És a barna kenyér majdnem oly tüneményes volt, mint az egykori prófunt, amelyet valahol, valamerre egy hadgyakorlaton evett és a prófunton megérződött a nyergek és lószerszámok szaga. Most már barátságosabban tekintett körül az üllőiúti kiskocsmában, miután ama tintapocsékoló kivégzéséhez még éppen elegendő ideje volt.
 
- Tudja, János, - mondta a pörköltcsont szopogatása közben - én az osztrigát is szeretem, de ma ilyen fura gusztusom van, hogy olyan ételeket egyek, mint amilyen ételekkel valahol, valamerre, valaki táplálkozni szokott, hogy annak az embernek a helyébe képzeljem magamat. Igen, olyan akarok lenni, mint egy nyavalyás kófic, aki most valahol a végrendeletét írja, ha van hozzávaló esze. Én ezt a «perkeltet» vezeklésből eszem. Előre bocsánatot kérek, előre bejelentem a szándékomat, mer nem akarok váratlanságokat előidézni. Egy úriembernek, mielőtt valakit arculütne, illik előre figyelmeztetni azt a bizonyosat, aki a pofont előbb-utóbb megkapja. Csak a haramia üt orvul, hátulról. Én előre figyelmeztettem az úriembert, hogy rossz vége lesz dolgainak. De most, halála küszöbén leereszkedem hozzá, megbékülök vele, vezeklek vele együtt, habár én igazán ártatlan vagyok...
- Az osztrigát is nagyon szeretem, - szólalt meg az ezredes a retekevés ceremóniái közepette, - mire János valóban gyanusan nézegetett vendégére, hogy vajjon nem akarja-e őt végleg falhoz állítani ez az idegen ember. - De ma csak ez a koszt járja, bőjti koszt, a vezeklés kosztja, mert az embernek valahogy mégis csak gondoskodni kell a maga lelkiismeretéről is. ha teli hassal, francia pezsgő hangulatában puffantom le azt a szegény ördögöt, akkor még utólag valamely szemrehányást tehetnék magamnak, hogy nem küzdöttünk egyenlő fegyverekkel. Én vidám és bátor voltam, tehát okvetlenül nyernem kellett, mert a bátraké a szerencse.

—————

Vissza

Elérhetőség

Interaktív irodalomkönyv