Ars poeticák

ARS POETICA

 

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.

Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:

bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?

Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat

s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

 

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.

Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:

vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,

szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,

mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

 

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:

táplálnak, melengetnek valahány világévet

s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,

a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,

társukként megölelnek és megint messze szállnak.

 

 

ÖNARCKÉP

 

 

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,

nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,

miket magam választottam; nyisd szekrényemet:

benn semmi jellemzőt sem találsz.

 

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,

de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem

rég megszokta kezem dombját-völgyét,

de ő sem tud mesélni rólam.

 

Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok.

Cselekszem és szenvedek, mint a többi,

de legbenső mivoltom maga a nemlét.

 

Barátom, nincs semmi titkom.

Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért

miként képzelheted, hogy te látsz engem?

 

NOCTURNUM

 

Végtelenül únom szünetlen

zártságomat egy férfi-testben,

percre sem múlik jelenléte,

közös ágyban kell hálnom véle,

érzem melegét, nyirkát, végig

lábujjától hajgyökeréig,

beleinek kacskaringóit,

hím-rönkjét, meddő mellbimbóit,

tüdő-tömlője tátogását,

változékony szívdobogását,

zsibbadt s hegyes fájásait,

gyönyöre villanásait,

szomjazását és éhezését,

zsákként telését-ürülését,

s benn ahány érzés, eszme kel,

tudnom kell, bár nem érdekel.

Állati mézes testmelegben

mint döngő piszkos ólban fekszem.

Únom ha ébersége harsog

vagy öntudata híján hortyog,

érzékei szűk ablakát,

értelme apró színpadát

hol emlékek s tanult jelek

összefogódzva lejtenek.

Únom dajkálni, dédelgetni,

szurkos hátulját törölgetni,

gondjainak időt áldozni,

s az ő fejével imádkozni;

szolgálom türelmesen, ingyen,

bár hozzá semmi közöm sincsen.

Nem hóhéra, de gyámola,

megölni nem fogom soha:

maholnap úgyis vége van,

vagy békésen, vagy kínosan.

Minden ízinkje, porcikája

örökre bakzana-zabálna

s a mohón izzó pöttöm elme

új tudnivalót mindig lelne:

de én a hús-kapcsokba róttan

szorongok mint egy koporsóban.

Míg él s lót-fut, halott vagyok,

s ha ő nincs, megszabadulok,

vissza, az Isten szerelmébe,

nem vagyok semminek se része,

önmagammal nem osztozom

testi vagy lelki koncokon,

vagyok a gát-nélkűli bőség,

az észrevétlen lehetőség

aki mindent magába-fogva

teljes kincsét szünetlen ontja.

 

Itt nyugszik W.S.