Barokk az irodalomban

A barokk irodalom jelentősége a képzőművészetekéhez képest jóval kisebb. Az európai barokk legfontosabb műfajai a tragédia (Lope de Vega és Calderón Spanyolországban) és az eposz (Tasso Itáliában, Milton Angliában). A magyar barokk legfontosabb műve Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem c. eposza. Az eposz mellett más műfajok is megjelennek ekkor irodalmunkban – az ellenreformáció hatására feltámadó megújult vallásosság szellemében – : a vitairat (hitviták), a prédikáció (Pázmány Péter), az irodalmi levél (Mikes Kelemen), a vallomás (II. Rákóczi Fernec) és a memoár (emlékirat)(Bethlen Miklós).

Egyes főbb jellegzetességek a barokk szövegekben is fellelhetők: a pátosz, a túldíszítettség (jelzőgazdagság), a szokatlan képzettársítások, a néha már naturalisztikus ábrázolás, a monumentalitás, a látomásosság, a túlzás, túlzó hasonlatok, az ellentétek hangsúlyozása, valamint a bonyolult, hatalmasra duzzasztott mondatszerkezet – amit barokk körmondatnak nevezünk.

Minden kor, ahogy eddigi tanulmányaikból látták, valamilyen módon viszonyul az ókori kultúrához, európai civilizációnk alapjához. Valamit átvesz, egyes dolgokat folytatni akar, másokat megújít. A középkorban pl. a skolasztika Arisztotelészt magyarázta. A reneszánsz magát kimondottan az ókor újjászülőjének látta. A barokk számára fontos a történelem, a múlt: ideologikus kor lévén igen gyakran a múlt dicsőítéséből merít erőt, buzdítást a jelen (akkori jelen) kérdéseinek megválaszolásához – és ebben a legszebb példákat ismét csak az antikvitásból veszi.

Itt van pl. az eposz. Ókori műfaj, amelyben egy nép, egy nagy hős – hérosz, isteni hős – tetteit láthatjuk, sorsokat, nemzeteket, a történelmet látjuk formálódni. Az eposzból generációk sora eredeztette az identitását: nemzeti hovatartozását ennek az irodalmi műfajnak a továbbadásával, fenntartásával alkotta meg és erősítette. Az eposz a maga kötött, kikristályosodott formájával, szilárd értékrendjével, az embert meghatározó, a történelemben elhelyező erejével mindig is élő műfaj volt: volt rá igény. Ez akkor is igaz, ha születtek időnként eposzparódiák is – a paródia nem vesz el a parodizált mű vagy alkotó erejéből.

Most mindenesetre tekintsék meg, hogyan él tovább néhány eposzi kellék az évszázadok során. Anna kereste ki a szerzőket, és a képeket is ő válogatta a prezentációhoz.

Továbbra is kérdés marad persze, hogy az eposz által képviselt történelemszemlélet, a klasszikus értékek felmutatása, egy megkérdőjelezetlen, közösen vállalható értékrend mennyire befogadható a mai ember számára, mennyire tudunk ezzel ma valóban azonosulni.